Amikor a kedvesség már nem divat: Át tudjuk adni, amit mi magunk is alig tudunk megtartani?

Ma este, mikor betakargattam a kisfiamat, hosszan néztem az arcát. Abban a békés, tiszta alvásban még ott van az az őszinte, nyitott jóság, amivel mindannyian megszületünk. És miközben a haját simogattam, szorítani kezdte a mellkasomat egy ismerős, sötét aggodalom: Milyen világban fog ő felnőni?

Látom, mi zajlik körülöttünk. Egy olyan országban élünk, ahol a kedvesség, a gyengédség és a barátságosság lassan elavult, szinte "lúzer" tulajdonsággá válik. Az emberi kapcsolatok nem tűntek el, de a játékszabályok gyökeresen megváltoztak. A hasznosság, a status quo, az érvényesülés és az egyéni érdekek lettek az új alapkövek. A valódi, nyitott szívű kapcsolódás helyét átvette a törtetés és az óvatosság.

De ha teljesen őszinte vagyok magammal, nem is a külvilágtól félek a legjobban.

Magamtól félek.

Azon aggódom, hogy mi, szülők, képesek vagyunk-e még egyáltalán átadni a kedvességet. Mert igen, mi még emlékszünk rá. Még próbáljuk élni a finomabb, emberségesebb szinteket. De a mindennapi hajtásban, a felhalmozódott türelmetlenségben, a saját védekező reflexeinkben hányszor nyomjuk el a bennünk lévő jóságot? Hányszor vagyunk mi magunk is zártak, ingerültek vagy közönyösek, csak mert elfáradtunk a rendszerszintű keménységben?

Spirituális értelemben a kedvesség nem egy udvariassági szabály vagy egy gyenge gesztus. A kedvesség a legmagasabb szintű belső erő. Ez az a fény, ami emlékeztet minket arra, hogy egy tőről fakadunk. Ha a gyerekeink azt látják, hogy mi magunk is behúzzuk a tüskéinket, hogy védekezzünk a világ ellen, akkor nem a szavainkból fognak tanulni, hanem a félelmünkből.

Nem taníthatjuk meg őket szeretni, ha közben mi magunk is elfelejtünk bízni.

A feladatunk nem az, hogy megvédjük őket a külvilág keménységétől egy üvegbura alatt, hanem az, hogy élő példái maradjunk a kedvességnek. Hogy megmutassuk nekik: a kedvesség nem balgaság, hanem bátorság. Bátorság nyitott szívvel létezni egy zárt világban.

Meg kell bocsátanunk magunknak a saját gyengeségeinket, és minden áldott nap újra meg kell hoznunk a döntést. Mert ha mi, édesanyák feladjuk, és hagyjuk, hogy a környezetünk formálja át a lelkünket, akkor valóban elvesztettük a jövőt. A fény nem kint kezdődik. Itt kezdődik, bennünk, és abban, ahogyan holnap reggel a gyermekünkre – és a szomszédunkra – mosolyogunk.

Ti hogy vagytok ezzel? Érzitek magatokon ezt a belső harcot?